Miért nem elég a legjobb játékosokat összeválogatni?
A válogatottak teljesítményét hajlamosak vagyunk a keretben szereplő futballisták egyéni képességeiből levezetni. Ha egy csapatban több topligás, nemzetközi tapasztalattal rendelkező játékos szerepel, joggal várunk tőle magasabb szintű futballt. Csakhogy a labdarúgásban az egyéni minőség és a csapat teljesítménye közötti kapcsolat korántsem automatikus. A válogatott futball egyik legérdekesebb dilemmája éppen az, hogyan lehet különböző klubokból, eltérő taktikai kultúrákból és más-más szerepkörökből érkező játékosokból rövid idő alatt működő együttest építeni.
Más időtáv, más feladat
Egy klubedző ideális esetben hónapokon át dolgozhat ugyanazzal a kerettel. A játékosok rendszeresen gyakorolják a labdakihozatalokat, a letámadás kiváltó jeleit, a védekezési távolságokat és az átmenetek során követendő mozgásokat.
A közös játék idővel olyan automatizmusokat alakíthat ki, amelyekhez a futballistáknak egyre kevesebbet kell tudatosan igazodniuk.
A válogatott edzőjének sokszor ennek csak a töredéke áll rendelkezésére. A játékosok egy része olyan klubban szerepel, amely magasan támadja le az ellenfelet, mások mélyebb védekezésből indulnak ki, megint mások labdabirtoklásra építő rendszerben futballoznak. Amikor megérkeznek a válogatotthoz, nem üres lapot hoznak magukkal: korábban megtanult mozgásokat, beidegződéseket és szerepfelfogásokat kell összehangolniuk.
A szövetségi kapitány feladata ezért nem egyszerűen egy új játékrendszer megalkotása. Olyan közös nyelvet kell kialakítania, amelyet a játékosok kevés edzés után is képesek használni.
A legjobb játékos nem mindig a legjobb választás
A keret összeállításakor könnyű az egyéni teljesítményeket egymás mellé rendezni. A klubjában kiemelkedő támadó, a nemzetközi szinten tapasztalt középpályás és a megbízható védő együtt papíron erős csapatot alkothat. A pályán azonban nem elegendő, ha mindenki a saját erősségeit hozza: ezeknek egymást is segíteniük kell.
Egy támadó például lehet rendkívül hatékony olyan rendszerben, amelyben a szélsők rendszeresen mögé kerülnek, a középpályások pedig pontosan időzített passzokkal keresik a mélységi mozgásait.
Ha a válogatottban ezek a kapcsolatok nem működnek, ugyanaz a játékos elszigetelődhet.
Nem feltétlenül azért, mert rosszabb futballista lett, hanem mert a környezete nem teremti meg számára azokat a feltételeket, amelyek között a klubjában eredményes.
Ugyanez igaz a középpályásokra is. Egy labdabirtoklásra építő csapatban meghatározó irányító a válogatottban kevésbé érvényesülhet, ha az együttes közvetlenebb futballt játszik, és a második labdák megszerzésére, a párharcokra vagy a gyors átmenetekre helyezi a hangsúlyt.
A játékos minősége nem változik meg egyik hétről a másikra, a feladat viszont igen.
A keretépítés egyik legfontosabb kérdése ezért nem az, hogy ki a legjobb egy adott poszton, hanem az, hogy az adott futballista milyen kapcsolatokat képes kialakítani a körülötte szereplőkkel.
Nem kell lemásolni a klubfutballt
Ebből nem következik, hogy a válogatottnak valamelyik játékos klubjának rendszerét kellene átvennie. Éppen ellenkezőleg: a klubmodell egyszerű lemásolása könnyen zsákutcába vezethet, hiszen a válogatott nem feltétlenül rendelkezik az adott játékstílushoz szükséges valamennyi profillal, és a gyakorlásra jutó idő is korlátozott.
A kapitánynak ezért különbséget kell tennie aközött, ami egy rendszer látványos eleme, és aközött, ami a működéséhez valóban nélkülözhetetlen. Egy agresszív letámadás például nem pusztán abból áll, hogy a csatárok nagy intenzitással futnak az ellenfél védőire. A középpályásoknak le kell zárniuk a továbbjátszás lehetőségeit, a védelemnek fel kell lépnie mögöttük, a csapatnak pedig fel kell készülnie arra, mi történik, ha az ellenfél kijátssza az első nyomást.
Ha ezek az összefüggések nem állnak össze, a letámadás könnyen elszigetelt futások sorozatává válik. A válogatott edzőjének tehát nem feltétlenül egy klub teljes taktikai repertoárját kell megvalósítania, hanem ki kell választania azokat az elveket, amelyek rövid idő alatt is begyakorolhatók, és amelyekhez a rendelkezésére álló játékosok megfelelő adottságokkal bírnak.
A jó válogatott futball ebből a szempontból nem feltétlenül a legbonyolultabb.
Sokkal inkább olyan világos szabályokra épül, amelyek alapján a játékosok hasonló helyzetekben hasonló döntéseket hozhatnak.
A kompromisszum nem feltétlenül gyengeség
A válogatott futballban gyakran kompromisszumot kell kötni az ideális taktikai elképzelés és a ténylegesen rendelkezésre álló játékosok között. Ez elsőre engedménynek tűnhet, pedig a jó kompromisszum nem a szakmai igényesség feladása. Inkább annak felismerése, hogy
a működő rendszer értékesebb lehet a papíron tökéletes, de begyakorolhatatlan elképzelésnél.
Egy csapatnak nem kell minden mérkőzésen minden játékelemben uralnia az ellenfelét. Elég lehet, ha tudja, mikor érdemes nyomást gyakorolnia, mely területeket kell védenie, hogyan juthat el a támadóharmadig, és mit tesz labdavesztés után. A következetesség ebben a közegben különösen fontos:
a játékosoknak nem feltétlenül sok utasításra van szükségük, hanem olyan egyértelmű kapaszkodókra, amelyekhez a mérkőzés változó helyzeteiben is visszatérhetnek.
Ez persze nem jelenti azt, hogy a válogatott futballnak szükségszerűen egyszerűnek vagy konzervatívnak kell lennie, de az esetek többségében jól látjuk, 10/9 alkalommal tornákon is az egyszerűség, a letisztultság, a már-már posztokból kiinduló futball vezet sikerre. A kérdés az, hogy a taktikai összetettségből mennyi váltható valódi pályateljesítményre a rendelkezésre álló idő alatt…
Csapatot építeni, nem névsort összeállítani
Nos, ez rengeteg ideig a magyar válogatott betegsége volt, mármint, a névsorépítés a csapatépítés helyett.
A válogatott futball sajátossága, hogy a szövetségi kapitány ritkán alakíthatja szabadon a játékosanyagot. Nem igazolhat olyan futballistát, aki tökéletesen illeszkedik a rendszeréhez, és nem tud hónapokon át dolgozni ugyanazzal a kezdőcsapattal. A rendelkezésére álló adottságokból kell közös működést kialakítania.
Éppen ezért a válogatott sikerességének megítélésekor nem elég a keret névsorát vizsgálni,
és az egyéni teljesítményeket sem lehet egymástól függetlenül értékelni. A valódi kérdés az, hogy a játékosok képességei miként egészítik ki egymást, mennyire világosak a közös feladatok, és a csapat képes-e a saját erősségeit következetesen érvényesíteni.
A futballban ugyanis a minőség nem csupán az egyéni képességek összessége.
Az is minőség, ha egy csapat tudja, mit akar játszani, és a játékosai képesek egymás szándékait felismerve cselekedni.
Talán ezért nem az a legfontosabb kérdés, hogy kik a válogatott legjobb futballistái, hanem az, hogy milyen csapatot lehet építeni belőlük.
Borítókép: Getty
Kapcsolódó cikkek

A calcio öröksége az egyetemes futball számára – II. rész: A metodo
Új sorozatunkban feltárjuk a világ legtaktikusabb futballkultúrájának legfontosabb fejlődési lépcsőfokait. A több mint évszázados múltra tekintő talján futballfilozófiája a sportág egyik legsikeresebb játékelméleteként felbecsülhetetlen értéket képvisel az egyetemes labdarúgás fejlődésében. Az 1930-as években az olasz labdarúgás a Squadra Azzurrának köszönhetően elsöprő sikereket ért el, így futballhatalommá vált. Ennek első számú letéteményese a korábbiakban mind az angol, mind az osztrák, mind pedig a magyar szakemberek munkáját nagy alapossággal tanulmányozó szövetségi kapitány, Vittorio Pozzo volt. A cikksorozat első részében ismertettem Pozzo szakmai életútját és kinevezését követő első jelentős döntéseit. Ezúttal az együttesei által elhódított világbajnoki címek felé vezető utat és háttérmunkát mutatom be.

A calcio öröksége az egyetemes futball számára – I. rész: A metodo
Új sorozatunkban feltárjuk a világ legtaktikusabb futballkultúrájának legfontosabb fejlődési lépcsőfokait. A több mint évszázados múltra tekintő talján futballfilozófiája a sportág egyik legsikeresebb játékelméleteként felbecsülhetetlen értéket képvisel az egyetemes labdarúgás fejlődésében. Az 1930-as években az olasz labdarúgás a Squadra Azzurrának köszönhetően elsöprő sikereket ért el, így futballhatalommá vált. Ennek első számú letéteményese a korábbiakban mind az angol, mind az osztrák, mind pedig a magyar szakemberek munkáját nagy alapossággal tanulmányozó szövetségi kapitány, Vittorio Pozzo volt.
.jpg-16%3A9.webp)
Ezúttal nem kockáztatott Rossi, mély védekezésre építve szereztünk pontot Hollandia ellen
A magyar válogatott 1–1-es döntetlent ért el az Európa-bajnoki bronzérmes Hollandia ellen a Nemzetek Ligája A divíziójának 3. fordulójában. A hollandok az egész mérkőzés alatt mezőnyfölényben futballoztak, az első félidőben 84%-ban birtokolták a labdát, de igazán nagy helyzetet alig-alig tudtak kialakítani és a végén nekik kellett örülniük a döntetlennek, mert csupán a hajrában, már emberhátrányban játszva egalizáltak. Marco Rossi a németek elleni 0–5-ből okulva teljesen más felfogásban küldte pályára a csapatát. Lássuk, mi volt ez!

A válogatott, amely edzőtábor-turnéval készül a világbajnokságra
Curacao egy karibi sziget, amely a Holland Királysághoz tartozik, és leginkább a lenyűgöző strandjairól, valamint a Blue Curacao nevű kék likőrről híres. Az utóbbi időben azonban más okból került reflektorfénybe: mintegy 185 000 fős lakosságával minden idők legkisebb népességű országa lett, amely kijutott a labdarúgó-világbajnokságra. Az öröm mellett ugyanakkor komoly nehézségekkel is meg kell küzdenie a válogatottnak, ugyanis a tornára való felkészülés egyáltalán nem zajlik zökkenőmentesen.

Öt újonccal az A ligáért: mire képes most a magyar válogatott?
Szoboszlai Dominik góllal, Jurek Gábor hét forduló alatt hét találattal adott nyomatékot a szeptemberi kerethirdetésnek. Marco Rossinak azonban egy olyan őszre kell csapatot építenie, amelynek első négy tétmérkőzése szeptember 25. és október 5. közé sűrűsödik. Ukrajna, Észak-Írország és Georgia ellen a megszokott vezérek mellett azok is eldönthetik a magyar válogatott sorsát, akiknek eddig kevesebb figyelem jutott.