„Azt hiszem, ez az utolsó évem. Fizikailag bírnám, mentálisan viszont elfáradtam” – interjú a 38 esztendős Miroszlav Grumiccsal

– Príma formát mutatva az utolsó három bajnokin szereztél négy gólt. Lehet, hogy most kéne kezdődnie az NB II-es pontvadászatnak, és nem pedig befejeződnie?

– Nem igazán számít, ki rúgja a gólt, az a lényeg, hogy nyerjen a csapat. Mindig ez az elv vezérelt. A három pont begyűjtése a legfontosabb, pláne a mi helyzetünkben. Oké, miután csatár vagyok, muszáj gólokat szereznem, és tudom, hogy azok után ítélnek meg, de a csapat sikere fontosabb szempont. Szerezhettem volna egyébként sokkal több gólt is az idén.

– Miért nem sikerült?

– Összetett dolog ez. Korábban nem mindig kezdtem, az utóbbi időben viszont folyamatosan játszom, 90 perceket is a pályán töltve, így azért nagyobb esély kínálkozik a gólszerzésre. Ha mindig csak beállsz, úgy nehezebb betalálni. Ugyancsak számít, hogy a csapat is jobban játszik, mint ezt megelőzően.

– A csatárok nehezen szokták megmagyarázni, miért van az, hogy valamikor minden összejön, és egyre másra betalálnak, máskor meg – bár ugyanannyit és ugyanúgy dolgoznak – sehogy sem akar megszületni a gól. Sokan a ketchupos doboz példáját említik, hogy az első cseppet nehéz kipréselni belőle, de ha az kiszabadul, folyik ki belőle a többi is.

– És a példa találó. Ez pont így szokott történni. Azon is múlhat, hogy amikor valahára megrúgod az első gólod, az önbizalom nő, és azzal együtt érkeznek az újabbak. De az elsőt mindig nehéz megszerezni.

Gólt lőni persze sosem egyszerű, de valamivel könnyebb a helyzet, ha megvan az első. Az önbizalom a legfontosabb összetevő. Ahhoz, hogy duzzadj az önbizalomtól, sokat kell játszani, és persze rendre pontosnak lenni a kapu előtt. Egy csatárnak nagyon nehéz elfogadtatnia magát gólok nélkül, mindenki azt várja tőle, ennek az igénynek kell tudni megfelelni.

Azt nem nagyon nézik, hogyan játszottál a mezőnyben, mennyire sikerült helyzetbe hozni a társakat, a gól számít.

– Könnyű volt neked ezzel a követelménnyel együtt élni?

– Igen, mert sokkal inkább a csapat érdekeit tartottam szem előtt. A csapat sikere érdekelt, nem az egyéné. És azért nekem szerencsére sosem akadt problémám az önbizalmammal, mindig hittem a képességeimben. Ilyen a személyiségem.

– Az edző felelőssége is, hogy elég magabiztos-e a játékos? Mert azért nyilván lehet az emberbe önbizalmat csepegtetni, és azt gondolnánk, a dolga is volna egy trénernek.

– Hogyne, az edzőnek is megvan a szerepe, szerintem azonban leginkább az egyénen múlik. Az jó, ha képes a tréner motiválni a játékosát, ha próbálja magabiztosabbá tenni, de egyéni kvalitás kérdése inkább, mennyire magabiztos valaki a gyepen. Szerencsére elég önbizalommal születtem.

– 39 éves leszel a nyáron. Meddig tervezed még rugdosni a gólokat?

– Azt hiszem, ez lesz az utolsó évem. Nem jelenthetem ki 100 százalékos biztonsággal, még nem született meg a döntés, de könnyen előfordulhat, hogy a nyáron eljön a búcsú ideje. Hogy azután mi lesz, nem tudom.

A B licencem megvan, lehet, hogy az edzői pálya felé fordulok, de szinte bizonyos, hogy a futballban maradok.

Egyelőre azonban az a legfontosabb, hogy az NB II-es tagságunkat megőrizzük.

Forrás: Szentlőrinc SE Facebook

– Ha vége lesz, miért pont most?

– Elég volt. 39 leszek, azért az a futballban már kor. Bár úgy érzem, bőven van még bennem gól, és fizikailag is bírom, mentálisan elfáradtam. Ebből a szempontból nagyon kimerítő volt ez a szezon. Mindig azon aggódni, nyerünk-e elég meccset, idegőrlő.

– Mi kell amúgy ahhoz, hogy valaki ebben a korban profi szinten játsszon?

– Először is, sokat kell dolgozni. Másodsorban pedig mindenre odafigyelni. A pihenésre, a táplálkozásra, a regenerációra. Szerencsére mindig is komolyan vettem a futball fontos velejáróit, 20 évesen is ilyen voltam.

– A mai fiatalok hasonlóan alázatosak?

– Más világ a mostani. Minden szempontból. Másképp gondolkodnak a maiak, mások, mint mi voltunk, de azt látom, itt, Szentlőrincen nem lehet rájuk panasz.

– Edin Dzeko 37 éves, és Bajnokok Ligája-döntőre készül, Zlatan Ibrahimovic csak azért nem szerepelt a BL-elődöntőben 41 évesen, mert épp sérült. Neked is ők a jó példák?

– Zlatan mindig is követendő példaként csillogott a futball egén. Mindig szerettem a játékát, az elhivatottságát, a győzni akarását. Példaértékű a futballhoz való hozzáállása, ahogyan Dzeko teljesítménye is lenyűgöző.

– Gyerekként is akadt idolod?

– Persze.

A brazil Ronaldo. Ő mondjuk a hírek szerint edzeni kevésbé szeretett, de minden idők egyik legnagyszerűbb futballistájává vált. Sokat tanultam azonban az idősebb csapattársaimtól is, mindig éberen figyeltem, ki, mit művel a pályán, amit jónak, hasznosnak találtam, azt igyekeztem ellesni.

Ha valami megtetszett, azt próbáltam én is megcsinálni, lehetőleg még jobban.

– Egy vajdasági kisvárosban, Apatinban születtél. Ott mindenkinek az volt az álma, hogy a helyi nagy klubban, a Vojvodinában futballozzon?

– Nem. Hanem hogy a Partizanban vagy a Crvena Zvezdában. Én mindig is partizanos voltam. Valószínűleg azért, mert az egész családom az. Szerepeltem is az utánpótlásában, úgy 16 esztendősen, egy évet. Heti háromszor edzettem a Partizannal, de a napi négy óra utazás elég sok volt, nem maradtam.

– Ma már bánod?

– Nem.

– Ha a Partizanban nem is, a Vojvodinában 20 évesen szerepelhettél néhány tétmeccsen. Túl fiatal voltál ahhoz, hogy esélyed legyen a kezdőcsapatba bekerülni?

– Azt hiszem, igen. Remek csapata volt a Vojvodinának, a posztomon is nagyszerű játékosok futballoztak, úgyhogy visszamentem inkább Apatinba. Onnan igazoltam fél év után Ukrajnába, a Vorszkla Poltavába.

– Mennyiben volt más az ukrán élvonal a szerbhez képest?

– Ukrajnában a szerbiainál is sokkal hangsúlyosabb a fizikum. Akkoriban a három legerősebb klubon, a Dinamón, a Sahtaron és a Metaliszton kívül egyikben sem volt domináns maga a játék, inkább a rakkolás. Nem is feküdt nekem annyira ez a stílus, ettől még nagyon jól éreztem magam a klubban és az ukrán élvonalban, csak nem ez a típusú futball a szívemhez közel álló. De jól ment a játék. Az említett három csapat viszont nagyszerű, látványos futballra volt képes.

Forrás: Szentlőrinc SE Facebook

– Az újabb szerbiai évek után 2011-ben érkeztél meg Magyarországra. 12 év távlatából emlékszel, hogyan reagáltál a Kaposvár megkeresésére?

– Próbajátékra hívott a Rákóczi, játszottam egy meccset, jól ment, gólt is rúgtam, szerződést ajánlottak. Döntenem kellett, ám mert sokan voltak még délvidékről, és mert minden, amit felvázoltak, tetszett, nem volt az egy nehéz választás. A feleségemmel és a kislányommal költöztünk Magyarországra, azóta még egy lánnyal gyarapodtunk.

– Te pedig amolyan vándormadárrá lettél, bejártad az országot. Kaposvár és Pécs után Diósgyőr és Kisvárda, majd Szombathely és Zalaegerszeg, aztán Szeged után megint Baranya. Az a típus vagy, aki nem szeret túl sokáig egy helyen időzni?

– Nem. De

mindig keresem a kihívást. Ha valahol eltöltök egy-két évet, és azt tapasztalom, nincs olyan cél, ami inspirálna, továbbállok. Keresem az újabb lehetőséget, ahol elég motiváltnak érezhetem magam, ahol újabb kihívás vár rám. Fontos, hogy legyen miért küzdeni, hogy legyen valami cél, amit megpróbálunk elérni.

Amikor az első osztályt hagytam ott az NB II-es Kisvárdáért, ugyanezen elv vezérelt: a feljutásért küzdhettünk. Amikor a Haladásból Zalaegerszegre igazoltam, megint csak osztályt váltva, szintén a kihívást kerestem. Az NB I-be akartunk jutni a Zetével, és ez nagyon motivált.

– Hol érezted magad a legjobban?

– Mindenhol jó volt. Tényleg. Nincs miért panaszkodnom. A sok szurkolója miatt Diósgyőr talán kiemelkedett, de Pécsen is sokan jártak akkoriban meccsre, és mindegyik más klubomban is jól éreztem magam. A Diósgyőr feljutásának mindenesetre örültem.

– Ha már a Diósgyőr. Miskolcon és Szombathelyen kellett megbarátkoznod a posztváltás gondolatával. Azért az nem mindennapi, amikor egy vérbeli csatár karrierje közepén, vagy azon túl egyik napról a másikra belső védővé vedlik. Szeretted?

– Ez nem szeretem, nem szeretem kérdése, amit az edződ mond, azt végrehajtod. Meg kell oldani a feladatot. Diósgyőrben,

Tomiszlav Szivicsnél történt meg először, hogy hatost kellett játszanom, és egész jól éreztem magam. A Haladásban aztán belső védőként is futballoztam, azon a poszton már kevésbé mozogtam otthonosan. Mégsem csináltam belőle problémát, igyekeztem helytállni. Az azt követő éveimet ugyanakkor meghatározta ez a két kikacsintás, mert bárhova is igazoltam azután, úgy tekintettek rám, mint a jolly jokerre, akit hiány esetén bármely posztra be lehet tenni.

De alapvetően center vagyok, csatárvér csörgedezik bennem, támadóként érzem magam a legjobban.

– Milyen adottságokra van szüksége a jó csatárnak?

– Számos képességnek a birtokában kell lenni, tényleg minden kell hozzá: jó ütemérzék, helyezkedés, rúgótechnika, fejjáték, játékintelligencia, és még sorolhatnám. De ki a jó csatár? Aki mindig gólt rúg? Az nyilván igen. Vagy az, aki rendre helyzetet teremt a másiknak? Az ugyancsak nagy erény. Szóval mindenki más típus, Karim Benzema nem ugyanaz a kilences, mint Ibrahimovic. Valaki ebben erősebb, a másik abban, a legkiválóbbaknak persze majd mindenben kiemelkedőnek kell lenniük.

– Te miben vagy az?

– A fejjátékom a legfőbb erősségem.

– És mi kellett volna ahhoz, hogy még szebb karriert fuss be?

– Valamivel több szerencse. Nem sikerült fiatalon megragadni azokban a nagycsapatokban, amelyekben megfordultam.

– Örök fájdalom?

– Nem. Előre tekintek mindig, sosem hátra.

– Azért Apatinból indulva pofás pályafutás volt ez, nem?

– Igen, az. Lehetett volna jobb is, rosszabb is, ha így vesszük, ez olyan közepes, én mégis minden pillanatát nagyon szerettem.

Kiemelt kép: Fábián Laci / Szentlőrinc SE